Veszélyeztető tényezők

Csapadékvíz elvezetése

A Kárpát-medencében a szikes tavak legtöbbje lecsapolás, kiszárítás áldozata lett. Ez azért történhetett meg, mert a magasabban fekvő vízgyűjtőterületek többsége mezőgazdasági művelés alá került, és a fokozatos emberi jelenlét nem tűrte el a szikes tóhoz kötődő endemikus élőlényekben gazdag társulásoknak otthont adó pangóvizes medreket sem a szántók, sem a legelők közelében. A Hortobágyon sem történt ez másként. Itt a szikes tavak egy részét lecsapolták, sokat pedig halastóvá alakítottak (Kun György-tó, Csúnya-föld).
A múlt századból származó térképek még két nagy szikes tavat jelölnek a Nagy-sziken és a Magdolna-pusztában, vagyis a projektterületen.  E két tó jelentős része a lecsapoló-csatorna rendszer kiépítés ellenére is megmaradt, de ott is, ahol a tavak teljesen eltűntek, a tómeder még mindig jól felismerhető. A tavak legmélyebb pontján keresztül az 1970-es években egy belvízelvezető csatornát húztak, amely tönkretette a szikes tavak időszakos vízborítottságú jellegét, amely pedig létfontosságú feltétele lenne a szikes tavi gazdag élővilág fennmaradásának. Ráadásul a csatornára rákötötték a területek lecsapoló-csatornái mellett a Balmazújváros jelentős részét behálózó csapadékelvezető nyílt csatornákat, illetve a projectterületen kívüli részek csapadékvizét lecsapoló csatornákat is. Ez azt eredményezte, hogy megszűnt a tavak természetes vízjárása, ami tavasszal hirtelen történő elöntést és gyors kiszáradást, pangást jelentett. Ezért a lecsapolás a szikes tavak legpusztítóbb károsító hatása.

 

Az időszakos vízállások drasztikus csökkenése

Az időszakos vizes élőhelyek eltűnéséért három fő káros hatás a felelős. Az egyik a gyors lecsapolás, a másik a tartós, mély vízborítás, a harmadik pedig az alullegeltetésből származó benövényesedés, és a medrek lassú kiszáradása. A gyors lecsapolást a mérnöki munkával megépített lecsapolócsatorna-hálózat segíti, de számos esetben kézi erővel vágták át a legjelentősebb lecsapoló-csatorna gátját, hogy a kisebb mélyedésékből is lefolyjon a víz. Néhány esetben – mivel a központi lecsapoló-csatorna a szikes tavak vízgyűjtőjén kívülről is szállít csapadékvizet (pl. településről) – az áradások hatására mély vizű, tartós vízborítású területek keletkeznek. A tartós vízborítás a terület elmocsarasodásához, illetve az időszakos jelleg megszűnéséhez vezet (februártól júniusig tartó, később azonban teljesen kiszáradó, átlagosan 10-15 cm-es mélységű vízborítás). Abban az esetben, ha az időszakos vízállásokon, szikes tavakon nincs ökológiailag fenntartható magas szintű legeltetés, vagy egyáltalán semmilyen legeltetés sincsen, akkor a mocsári, mocsárréti és a réti növényzet gyorsan elburjánzik. A sűrű, a vizes élőhelyet teljesen beborító növényzet pedig gátolja a gyors kiszáradást, és ezáltal megakadályozza az időszakos víztípusokhoz kötődő flóra és fauna kialakulását, fennmaradását. Legeltetéssel – és egyben az állatok taposásával – a párologtató felület nagysága naponta több ezerszeresére nő, így gyorsan ki tud száradni, így ez a hatás nélkülözhetetlen a szikes tavak megfelelően működő életciklusához a Pannon régióban.

 

Szennyezett és használt vizek bejutása a természetes vizekbe

A Nagy-sziken a közeli gyárból szennyvíz érkezik a csapadékgyűjtő csatornába, és szennyezi a Nagy-szik déli részein található időszakos vízállásokat, valamint az egész Magdolna-pusztát. A szennyezés mértéke ismeretlen, eddig még senki sem vizsgálta, de vizuálisan és szag alapján jól megítélhető a negatív hatás. A Magdolna-pusztában a szennyvízülepítő medencékből szennyvíz jut a területre, valamint a szeméttelep a felszín alatti vizeket szennyezi ismeretlen, de becslések alapján nagyon jelentős mértékben.
A csapadékvíz a közeli város nagy részéről árkokba kerül, melyek azt – miután szennyvízzel keveredett – a védett területre vezetik. A szóban forgó terület alacsonyan fekszik, a Natura 2000-es területtel egy szinten, ezért a szennyezett víz szabadon keveredik a szikes tó időszakos vízállásaival. Ez a jelenség különösen nagymértékű nagy havazások vagy esőzések után, amikor ez a víz magas sótartalmú (különösen tavasszal), ugyanakkor nagy a nitrát- és szervesanyag-tartalma is.
A projektterület északkeleti sarkában található horgásztóból és vízüzemből folyamatosan használt víz érkezik a szikes tómeder kis hányadába, ahol ez a növényzet elmocsarasodásához vezetett.
Az állami vízügyi társaságnak törvényben előírt öntözővíz-leadási kötelezettsége van a Magdolna-éren. Ezt a vizet a Keleti-főcsatornából engedik a Magdolna-érbe, így a területen folyamatos használtvíz-átáramlás van, ami kedvezőtlen az időszakos vízállású tavak számára.

 

Hagyományos legeltetési szerkezet megszűnése

A kiszámíthatatlan és rendezetlen piaci viszonyok, a Hortobágyon élők megváltozott életritmusa, az átrendeződött tulajdonosi forma miatt a pusztai és vizes élőhelyek fennmaradásához szükséges háziállattartás kedvezőtlen módon és mértékben átalakult. Ennek első jelei már az 1930-as években mutatkoztak, és bár napjainkban lassú visszarendeződési folyamat tapasztalható, a probléma sajnos ma is adott.
Ma Magyarországon a legkedveltebb húskészítmények sertés és baromfi húsból készülnek, még a Hortobágy környéki településeken is, ahol több száz éves múltra vezethető vissza a juh- és marhatartás. Ennek a változásnak történelmi okai is vannak. A háborúk során – különösen a II. Világháborúban – kipusztult az őshonos szarvasmarha- és rackajuh-állomány. Ekkor a lakosság átállt a gyorsan szaporodó és a házaknál is tartható sertésre, mert a tsz-ek létrejöttével megszűntek a közösségi legelők, valamint az állatok, legelők és épületek mindegyikét erőszakkal a tsz-ekbe és az állami gazdaságokba kellett integrálni. A rendszerváltás egyik intézkedése pedig a magyar juhállományra mért pusztító csapást, mert egyik évben majdnem duplájára emelkedett a leválasztott bárány ára. Ebben az időben szinte minden bárányt eladtak, de később a jelentősen megnőtt tartási költségek (pl. takarmány) és az irreálisan magas kereskedői árrés miatt a gazdálkodók nem tudták újra felszaporítani az állományt. Már az 1970-es évek végétől a hortobágyi juhokat és marhákat külföldi piacra szánták (Közel-Kelet, Olaszország, a volt Szovjetunió), a hazai piac élénkítésével nem törődött senki. Ez odáig vezetett, hogy a hortobágyi lakosok majdnem teljesen leszoktak a marha és juh húsának fogyasztásáról, esetleg csak ünnepeken fogyasztanak elenyésző mennyiségben. Ez hatással volt a tenyésztésre is, amely így rohamosan csökkent. Ráadásul a felvásárlói árat rendkívül alacsonyan tartották, amely a kereskedők meggazdagodásához és a tenyésztők elszegényedéséhez vezetett. A folyamatos csökkenést kis mértékben az Európai Unióhoz való csatlakozás állította meg, ahol a földalapú támogatások (legelők esetében) megszerzését saját állatállományhoz kötik. Ez természetesen növeli a háziállat-tartási kedvet, de a támogatás feltételei ellentétesek a természetvédelem érdekeivel, hiszen a támogatások nagy része már 0,2 számosállat/hektár tartása esetén igénybe vehető, az élőhelyek többségének ökológiailag fenntartható magas szintű legeltetéséhez azonban nem elegendő ez a háziállat-sűrűség. A támogatási szerződések 6-9 évre köttetnek, így a tulajdonosra nehéz, vagy a legtöbb esetben lehetetlen természetvédelmi érdekű nyomást gyakorolni, hogy több háziállatot legeltessen az adott területen.
A világháborúk előtt még léteztek a közösségi legelők, ahol a települések lakosai a saját ellátásukhoz szükséges baromfikat és legelő állatokat tarthattak. Ezek az előbb ismertetett okok miatt megszűntek, de a lakosok háziállat-tartási szokása is megváltozott. A világháborúk előtti években nagycsaládok működtek, ahol több generáció lakott együtt és a gyermekek száma 4-8 is volt egy-egy családban. A háziállatokat a legtöbb esetben a gyerekek és a nagyszülők gondozták. Ez a modell hamarosan felbomlott, a családok külön házakba költöztek, a gyermekek száma 2-3-ra csökkent, a háziállattartás pedig az ólakban tartott sertésekre és baromfira korlátozódott. Később a nagyvárosokba települt gyárak (varroda, összeszerelő üzemek, bevásárlóközpontok stb.) az asszonyokat a városokba csábították dolgozni, amely tény még jobban ellehetetlenítette a hagyományos háziállattartást.
Kezdetben a helyi lakosok közösségi legelőkön tartották a különböző fajtájú háziállatokat. A teheneket csordában, amelyek esténként haza jártak, ahol takarmányozták és fejték őket. A sertések csürhékben járták a vizes élőhelyeket, és esténként szintén takarmányozásra szorultak. A mangalica fajta lecserélése után az újabban tartott fajták azonban már nem igényelték a legeltetést. Régen minden házban volt kisebb falka kacsa és liba, amit szintén a legelőre hajtottak ki. A kis falkás lúdtartást az idős lakosság tartotta fenn egészen az 1990-es évek végéig, amikor a Hortobágyi Nemzeti Park nem szerencsés határozata alapján beszüntetett mindenfajta lúdtartást a védett területeken. A területek tsz-ekbe és állami gazdaságokba juttatása után a közösségi legelők még formálisan fennmaradtak. A csordákat eltűrték a legelőkön, a faluszéli legeltetési rendet pedig megtűrték a települések közvetlen szegélyében. Napjainkban a csordák működnek, legtöbbjük legeltetési társulást hozott létre, és kedvezően érvényesítik elképzeléseiket. A faluszéli legeltetési rend viszont az említett hatások miatt teljesen megszűnt. A legelőket magángazdák és gazdálkodó szervezetek bérlik 5-10 évre a Hortobágyi Nemzeti Parktól, és nem érdekük a faluszéli legeltetési rendszer befogadása vagy megtűrése. Ezt külső nyomással, és olyan hosszú távú programok bevezetésével lehet megvalósítani, mint jelen LIFE+ projectünk is.
A probléma felszámolható a jelenleg is működő rendszerek reformjával és a faluszéli legeltetési rendszerek feltámasztásával. Erre újra megvan az elméleti esély, hiszen a térségben igen magas a munkanélküliek aránya, és az élelmiszerek ára is igazodott már a nyugat-európai, magasabb árakhoz. Ebben a kényszerhelyzetben hosszú távú programokkal a háziállat-tartási kedv felélénkíthető a puszták közvetlen szomszédságában élő családoknál, ahol az állattartás feltételei könnyedén megteremthetőek.

 

A biodiverzitás csökkenése

A biodiverzitás csökkenése visszafordíthatatlan és visszafordítható tényezőkre bontható. A legjelentősebb visszafordíthatatlan tényező, hogy a Nagy-sziket csak 1990-ben csatolták a Hortobágyi Nemzeti Parkhoz. A tsz tulajdonában levő terület védetté nyilvánítását igyekeztek minden eszközzel megakadályozni, hogy a 12-18 000-es példányszámú libatartást tovább folytathassák. A késői védetté nyilvánítás pedig jelentős károkat okozott a biodiverzitásban. A Magdolna-puszta a Hortobágyi Nemzeti Park többi területével együtt került védettség alá, de tsz tulajdonban maradt egészen az 1990-es évek végéig. A tsz több esetben a természetvédelmi érdekekkel ellentétes tevékenységet folytatott, például több esetben feltörte az ősgyepet a vízgyűjtőterületeken növénytermesztési célból.

A többi biodiverzitást csökkentő ok már visszafordítható, különösen ennek a programnak a megvalósításával. A legelőszerkezet megváltozása politikai, piaci, de sajnos természetvédelmi okokra is visszavezethető. A házi lúd nagyüzemi tartása olyan problémákat okozott, amely arra késztette a Hortobágyi Nemzeti Parkot, hogy olyan intézkedéseket hozzon, amely a házi lúd teljes kitiltását eredményezte a Hortobágyi Nemzeti Park területéről. A tiltó intézkedés viszont nem tett különbséget a nagyüzemi és a kis falkás háztáji libatartás között. Ez a tiltás teljesen elpusztította a faluszéli legeltetési rendet a Hortobágyon, amely a szikes tavi élőhely jelentős degradálódásához, valamint a biodiverzitás csökkenéséhez vezetett a Nagy-sziken. Megjegyzendő, hogy a Kárpát-medencében ez a legeltetési rendszer még működik az Alföld déli felén, Romániában, Szerbiában is. A másik probléma az, hogy a bérbeadási szerződések nehezen teszik lehetővé az időközönkénti változtatást a gazdasági szerkezetben és a bérlők személyében egyaránt, még abban az esetben sem, ha a bérlő nem tartja be vagy nem veszi figyelembe a természetvédelmi értékek megőrzését és gyarapítását szolgáló, tőle megkövetelt változtatásokat. A projectterületen levő gazdálkodók nem álltak át a biogazdálkodásra, így a gazdálkodásnak lehet szennyező hatása. Biogazdálkodás esetén pedig a természetvédelmi ellenőrzés mellett még a biogazdálkodási ellenőrzés is további biztosítékot jelent a környezetszennyezés nélküli gazdálkodásra. A Nagy-szik területének egy kis hányada magántulajdonban van, és amennyiben a tulajdonos eladásra szánja a területet (mint jelenleg is sok esetben), a biodiverzitás megőrzése illetve növelése csak abban az esetben biztosított teljes mértékben, ha a terület a Hortobágyi Nemzeti Park tulajdonába kerül. Ezek mellett minden itt felsorolt veszélyeztető tényező hatással volt és van a biodiverzitás csökkenésére.

 

Érdekellentét a lakosság és a természetvédők között

Az emberek megélhetése mindig is szorosan függött a közvetlen környezetüktől. A Hortobágyon egészen pár évtizeddel ezelőttig létezett egy fejlett extenzív legeltetési rendszer, mely azonban a modern mezőgazdasági módszerek bevezetésekor megszűnt létezni mint általánosan bevett gyakorlat, viszont tovább élt a háztartások szintjén, különösen a települések szélén, ahol jelentős részét képezte a helyi gazdasági tevékenységeknek. Ezen vegyes fajtájú, kisüzemi állattartás a faluszéli közösségi legelők rendszerének meglétén alapult, melyet azonban tönkretett a szocialista éra szelleme, mely a felelőtlen földhasználatot támogatta. Mégis, ez utóbbi földhasználati gyakorlat végigkísérte ezt az időszakot, és „kezelte” az élőhelyeket azok védetté nyilvánításáig, amikor is elérkezett a hatósági szabályozás ideje, mely véget vetett a helytelen módszereknek, bár ugyanakkor bizonyos lényeges elemek is eltűntek. Ez meglehetős feszültséghez vezetett a különböző érdekcsoportok között. A helyi lakosok a Nemzeti Parkot – és így a természet- és környezetvédelmet is általában – korlátozó erőként érzékelik, mely eltiltja őket egyik legértékesebb tőkéjüktől. Elterjedt az a nézet is, hogy a földet művelni kell és hogy a természetes élőhelyek értéktelen területek. Igaz ugyan, hogy ma már nagyobb a lakosság természet- és környezettudatossága is, ám ez inkább az iskolázottabb városlakókra jellemző. Az emberek többsége sajnos a természetvédelemre még mindig úgy tekint, mint valami felülről rájuk kényszerített teherre.

A családi szintű mezőgazdasági tevékenységek hanyatlása az elmúlt öt évben különösen felgyorsult, amikor is az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkal új rendelkezések léptek életbe. Ezt a hanyatlást pedig a piaci viszonyok tovább erősítették, ugyanakkor nincs meg az a helyi tudás és támogatás, amely egy megfelelő legeltetési rendszert kelthetne életre. Mindez nyilvánvaló feszültséghez vezetett, a helyiek pedig a projektterületet negatívan kezdték szemlélni, mint szúnyogok paradicsomát és az időszakos vízállások vélt negatív hatása az ingatlanárakra is makacsul tartja magát az emberek tudatában. Ezt a nézetet sajnos a helyi önkormányzat is osztja, mely a terület hosszú távú fennmaradására nézve veszélyeztető tényező is lehet. Az élőhely városhoz való közelsége, a helyi lakosok és önkormányzat általános hozzáállása, az általuk elképzelt város- és területfejlesztési tervek (különösképp a kulcsfontosságú élőhelyeket illetően) figyelmen kívül hagyják természeti örökségünk megóvásának fontosságát és az ahhoz vezető utat.

 

A természeti értékek bemutathatóságának hiánya

A szóban forgó terület hosszú távú fennmaradása nagymértékben függ a helyiek természeti értékekhez való viszonyától. A természetvédelmi munka sikere biztosítható és jelentősen növelhető, amennyiben létezik a megfelelő szintű tudatosság és támogatás a helyiek részéről. Ezen támogatásnak széles társadalmi bázison kell nyugodnia, minden társadalmi és korcsoport részvételével, de emellett a tágabb közösséget is meg kell célozni (pl turisták). A helyi lakosok, az érintettek, valamint a helyi hatóságok munkatársai sincsenek jelenleg tudatában közvetlen természeti környezetük értékeinek. A probléma egyik összetevője, hogy ezek az emberek hosszú ideje csak passzív résztvevők, és sajnos elevenen él bennük még mindig az a vélekedés is, hogy a természetes, megműveletlen föld értéktelen terület. Amint kiszorították őket a földről és a támogatási rendszerekből, addigi fontos kapcsolatuk környezetükkel megsérült vagy tönkrement. Ez a folyamat általános közömbösséghez, nemtörődömséghez és negatív hozzáálláshoz vezetett. A Nemzeti Park új módszereket keres ezen elszakadás megoldására, mely feladatban egyre nagyobb részt vállalnak a társadalmi szervezetek is. A munka még igen korai stádiumában van, hiszen általános célok fogalmazódtak meg, és még korántsem lett megszólítva minden érdekcsoport. Ezen tevékenység mindezidáig ugyanis csupán főleg az aktív, érdeklődő közönséget célozta meg. Ezért van valós szükség arra, hogy új módszerek szülessenek a tágabb, passzív nyilvánosság megszólítására és a szóban forgó élőhely társadalmi támogatottságának szélesítésére. Az ilyen törekvések egyik fő akadálya a speciálisan erre a célra létrehozott, megfelelő infrastruktúra hiánya. A régióban ugyanis nem elegendő számú hagyományos látogatóközpont áll rendelkezésre, a meglévők pedig általában messzebb találhatóak a természetes élőhelyektől, mint a projekt keretében tervezett ökocentrum. Ezért kulcsfontosságú egy közeli bemutatóközpont létesítése, ahol nem csak a természetes élőhely kerül bemutatásra, hanem a helyi lakosok által vállalt szerep is, és amely mindemellett várhatóan a terület kezelésébe is nagymértékben bevonja majd őket.

 

Környezeti nevelés hiánya

A nyilvánosság számára jelenleg nincs naprakész, elérhető információ a tényleges természetvédelmi erőfeszítésekről; arról, hogy mit takar, milyen feladatok kivitelezése folyik és mik a támogató intézkedések. Emiatt a folyamatban levő természetvédelmi tevékenységek nehezen érthetők a lakosság számára közvetlen tapasztalatok nélkül. Mindemellett az embereknek gyakorlatilag nincs általános információjuk sem a Natura 2000-ről, a LIFE-ról és az európai uniós természetvédelmi erőfeszítésekről, s így a természetvédelem érdekeit szolgáló döntéseket gyakran teherként élik meg, mivel – úgy érzik – azok beleegyezésük nélkül születnek, érdekeikkel ellentétesek és számukra pozitív eredményt nem hoznak. Az általunk építendő bemutatóközpont hatékonyan kezeli majd ezeket a problémákat azáltal, hogy a társadalmi-gazdasági célközönséget mind horizontálisan, mind vertikálisan megcélozza. A jelenleg is folyó iskolán kívüli oktatási formák mellett célunk a különböző csoportok összefogása és így a természetvédelmi tevékenységek és a helyiek életmódjának elválaszthatatlan szimbiózisának létrehozása.

 

Emberi zavarás és szennyezés

Az élőhelyek degradálódásának egyik legjelentősebb kiváltó oka a lakosság tudatos és tudattalan zavarása és szennyezése. A legnagyobb szennyező hatás – amelyről nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy tudatos vagy akaratlan – az, hogy a Balmazújváros város szemét-lerakóhelyét és szennyvíztisztító-telepét a szikes tavak vízgyűjtőjén, a Hortobágyi Nemzeti Park védett területén helyezték el a Magdolna-pusztában. A város irányításával üzemeltetett és nem megfelelően használt, továbbá az Európai Uniós szabályoknak nem megfelelő működésű telepek mérhetetlen kárt okoznak a felszíni és felszín alatti vizekben. A Hortobágyi Nemzeti Park az évek során folyamatosan felszólította az önkormányzatot a telepek megszüntetésére és azok más, nem védett helyre történő áthelyezésére. Működésük 2007-ben megszűnt, de felszámolásukra jelenleg nincs elfogadott javaslat vagy terv, különösen hiányzik a felszámolás utáni időszak rehabilitációs és kezelési terve. Viharok esetén több mázsa szemét sodródik a project területre.

Inkább figyelmetlenségnek tudható be, hogy Balmazújváros település keleti széle beépült a szikes tómederbe. A meder bizonyos részét feltöltötték, és ide építették a házakat. A szélső házakban élő emberek viszont követelik a terület teljes lecsapolását, mivel féltik a házukat a felszíni és felszín alatti vizek káros hatásaitól. Az ilyen típusú további építkezéseknek a terület védettsége szabott csak határt. A lakosok, mivel a település szomszédságában helyezkedik el a projektterület, azt gomba- és gyógynövény gyűjtőhelyként használják. Rendszeres az illegális horgászat, favágás, sportolás. A fokozódó járműforgalmat nehéz kontroll alá vetni. A madarak fészkelési feltételei és vonuló-helyeinek nyugalma nem mindig biztosított, főleg a jelentős nagyságú illegális horgászat miatt, de gyakori az élőhelyek szándékos pusztítása is, pl az ürgeöntés. Az egyetlen természetvédelmi őrnek az őrkerülete nyolcszor annyi, mint a projektterület, ezért a folyamatos jelenlét teljesen nem biztosítható.

A II. Világháború után kezdődött a “szikfásítási” program, amely a szikes területek valamilyen hasznosítása érdekében született. Ennek eredményeként lettek ültetve a területet szegélyező fasorok. A legeltetés csökkenése következtében tájidegen fajtájú (akác, ezüstfa, ecetfa) növények jelentek meg foltokban a területen, csökkentve a 1530-as és 6250-es számú élőhelyek kiterjedését. A földön fészkelő Annex I-es és Annex II-es védettségű madárfajok ökológiai igényét zavarják azzal, hogy a madarak nem látnak el távolra, így nem érzik biztonságban magukat a fészken, ezért a bokrokkal, fákkal szegélyezett területeken nem is fészkelnek.

A szikes tavakból részben kubikgödröket alakítottak ki, s az innen kitermelt földből készítettek vályogot a házak felépítéséhez, így egy 20 hektáros kubikgödör maradt a Magdolna-puszta település melletti részén és a  Nagy-sziki tó északnyugati 8 hektáros sarkában.

A horgásztó a természetvédelmi tiltakozás ellenére megépült a Nagy-szik védett terület északkeleti sarkában. Működése, használata zavarással jár, illetve folyamatosan használt vízzel terheli a szikes tavakat. Úgy kell szabályozni a horgásztó használatát, hogy a legkisebb zavarást okozza a fészkelő és vonuló madárfajoknak.

Sajnos az emberek többségének (városvezető személyek is) szemében a Hortobágyi Nemzeti Park még mindig a szigorú tiltást testesíti meg. A védett területeket feleslegesnek tartják, ahol korlátozódik a lakosság szabad bejárása és gazdálkodása. Ezen helyeket – különösen a település szélén – úgy kezelik, mint értéktelen területeket, így gyakran tárolják itt a felesleges dolgaikat, terményeiket. Ezek mellett a legrosszabb, hogy ideiglenes szemét-lerakóhelynek használják a védett területek szegélyeit. Építési törmelékkel és egyéb felesleges földdel gyakran feltöltik a település szélén található mélyedéseket, amellyel mérhetetlen károkat okoznak az élőhelyekben.

 

Szabályozatlan és korlátlan területlátogatás

A projekt-terület természeti, különösen madártani értékekben rendkívül gazdag (lásd A Hortobágy madárvilága című kézikönyv). Ismert ez az ökoturizmus területén működő cégek és útleírások alapján, magánúton idelátogató ökotúristák (különösen madármegfigyelők) körében egyaránt. A területeken a megfigyelő-hálózat elemei nincsenek kiépítve, így az idelátogató turisták a terület megtekintését saját elképzelésük szerint végzik, amely esetenként bizonyos mértékű zavarással jár. Ennek a zavarásnak a mértéke ugyan kisebb, mint a helyi lakosság által az illegális horgászatból, sportolásból, kutyasétáltatásból, szemétlerakásból adódó zavarás és szennyezés, de semmiképpen nem elhanyagolható és szabályozásra szorul.

A Nagy-sziki terület keleti felében, valamint a Magdolna-puszta északnyugati sarkában jelentkezik ez a probléma és jelentős zavaró hatással van a fészkelő és vonuló partimadarakra.